Zandagort (s1)

Miután a 32. század elején sikerült átültetni a gyakorlatba a csillagközi utazás elvét, az emberiség kirajzott az űrbe, és alig 200 év alatt benépesítette az egész Galaxist. A történelmi tapasztalat azt mutatta, hogy a békés egymás mellett élés kulcsa, ha egyetlen nemzet, hadsereg vagy politikus sem ural egynél több terraformált bolygót. Ez volt az Egyesült Bolygók Szövetségének legfontosabb előírása, melyet mindenki betartott. Mígnem...

3492-ben sikerült kapcsolatot teremteni egy idegen civilizációval a szomszédos Androméda-galaxisban. Sajnos kiderült, hogy az idegenek a gonosz Zandagort herceg uralma alatt élnek, akinek legfőbb célja az egész Univerzum meghódítása. A kapcsolatfelvétel után nem sokkal útnak is indították hadiflottáikat galaxisunk irányába.

Ebben a válsághelyzetben ült össze az EBSZ, hogy megoldást találjanak a problémára. Bár kézenfekvőnek tűnt, hogy a bolygók egyesítsék flottáikat, nem tudtak megállapodni abban, hogy ki is irányítsa az így létrejövő galaktikus haderőt. Hamar nyilvánvaló lett, hogy a tárgyalások nem vezetnek eredményre, és kitört a háború.

Az Új Tejút (s2)

4078. február 7-én, a Végítélet napján, IsenMother, az utolsó emberi bolygó is annihilálódott. Bár a Tejútrendszer, az emberiség bölcsője, ahol először emelte fel fejét a sárból, fennmaradt, minden otthonosságát elvesztette. Csillagok, gázóriások, kisbolygók, üstökösök, csillagközi por és köd, sötét anyag, és a vákuum végtelen üressége, de sehol egy lakható bolygó.

Az emberi faj azonban nem halt ki. Számos bolygóról sikerült evakuálni a lakosság legalább egy töredékét, és a terraformáláshoz szükséges növényeket és állatokat. Több ezer Noé bárkája szállította a menekülteket, végül ezek a flották egyesültek, és elindultak új hazát keresni.

Így teltek el hosszú évszázadok. A hajók rótták az unalmas fényéveket, és egy kis létszámú legénységen kívül mindenki sztázisban feküdt, mert így egyszerűbb volt megőrizni a békét. Végül 4450-ben elérték a kitűzött célt, egy barátságos galaxist, melyet Új Tejútnak neveztek el:

Most, hogy felkeltettek mindenkit a sztázisból, és a kényszerű összezártság megszűnt, ismét megkezdődött az önállósodás, és a frakciók egymás ellen fordulása. Főleg, hogy a legfrissebb információk szerint Zandagort, miután berendezkedett régi otthonunkban, folytatja az üldözést.

Luft (s2)

A Galaktikus Xenoarcheológiai Intézet főépülete Eadrax bolygóján található. Közvetlenül a főbejárat előtt egy három emelet magas, márvány Fermi-szobor áll, talapzatán az ősi kérdés: "Hol vannak?" A szobor, az épülettel együtt természetesen másolat, az eredeti a Tejútrendszerrel együtt pusztult el.

Hogy ki engedélyezett egy ilyen önironikus szobrot, az már a múlt homályába vész. De kétségtelenül találó. Az intézet működésének bő másfél évezrede alatt összesen 8217 leletet vettek nyilvántartásba. Mind a 8217 hamisítvány volt. Egyetlen oka van annak, hogy a Galaktikus Tudományos Akadémia nem záratta még be ezt a kócerájt. A leletek kiállító helye, a Däniken Múzeum az egyik legnyereségesebb tudományos vállalkozás. Már ha a nyereséget nem a gyógyszer- vagy a hadiparhoz hasonlítjuk.

Bár az intézet idegen civilizációk maradványait kutatja, ez alól van egy kivétel: Zandagort népe. Annak idején komoly vita folyt az EBSZ-ben, hogy Zandagort tudományos, hadi vagy politikai kérdés. Mondanunk sem kell, ez utóbbi értelmezés kerekedett felül, és egy különálló Zandagort Kutató Intézetet alapítottak, egy tudósokból, katonákból és politikusokból álló bizottság felügyelete alatt, utóbbiak többségi részvételével.

Nem csak a Gaxarchitól vontak el ezzel hatáskört, hanem az összes többi xenológiával foglalkozó intézettől. A hatáskörrel együtt ment a pénz, a technológia és az emberi erőforrás is. A ZKI agyelszívásának egyetlen konkurens sem tudott ellenállni. Alig egy évtized alatt töredékére csökkent az Akadémia Xenológiai Osztálya, és a Gaxarchi kivételével (köszönhetően a már említett múzeumnak) az összes kapcsolódó intézetet egybeolvasztották.

* * *

Dr Luft szokásos csütörtök reggeli rutinfeladatát végezte. Az Eadrax két stabil Lagrange-pontját kellett átvizsgálnia. Természetesen nem sajátkezűleg, hiszen a két gravitációs mélyedés a felszín felett mintegy másfél millió kilométerrel található. Egy egérkének becézett távirányítású robotot használt ehhez. A mechanika örök törvényei szerint ezeken a pontokon gyűlik össze a csillagközi tér minden söpredéke. Az intézeti szleng, átvéve a xenobiológusok nyelvhasználatát, intergalaktikus szmegmának nevezi ezt a hidrogén-hélium-kőtörmelék keveréket. A szexistának titulált elnevezés miatt egyszer már fegyelmi eljárás is indult Dr Zef ellen, aki egy tanácsülésen nyögte be a kifejezést, ennek ellenére fennmaradt, és még a női munkatársak is használják.

Amióta folytatnak ilyen vizsgálatokat, soha nem találtak még semmi érdekeset. Még fagyott mikróbákat sem. De ezen a csütörtöki napon minden máshogy történt. Luft talált valamit. A képernyőn egy arasznyi méretű fekete monolit látszódott, rajta furcsa kriksz-krakszok. Luft annyira meglepődött, hogy még veleszületett szkepszisét is elfelejtette. Biztosra vette, hogy egy idegen civilizáció írását látja. Egy üzenetet. A palackon.

Üzenet a palackban. Ez valami ősi hajós szakzsargon, amit ma már alig használnak. Hiszen a hajózás, eredeti formájában, amikor nagy fémdarabokat dobálunk a vízbe, és azt reméljük, hogy azok súlyuk ellenére mégsem süllyednek el, réges rég kiment a divatból. A mitológiai források szerint a technológia atyja egy bizonyos Archi Médész, aki mosogatás közben vette észre a jelenséget, de hiába kiabált ki feleségének, Eurékának, hogy "asszony, ezt nézd!", ő inkább bámulta tovább a tévét.

Archi később részesedésért cserébe eladta találmányát egy élelmes vállalkozónak. Mint utóbb kiderült, a szerződést egy hajléktalan írta alá, akin persze nem lehetett semmit behajtani. Euréka pedig elhagyta, és hozzáment az említett vállalkozóhoz. Archi szegényen, betegen és magányosan halt meg, mint az igazán nagy elmék általában.

Luft szerette ezt a történetet, azonosulni tudott vele. Mindig is úgy vélte, hasonló lesz a sorsa. Leszámítva a nagy felfedezést. Most azonban úgy tűnt, rámosolygott a szerencse.

* * *

Luftnak végülis igaza lett, már ami saját sorsát illeti. A lelet valódi volt, ezzel a nagy tudósok körébe lépett. Viszont egyértelművé vált, hogy a monolit zandagorti eredetű. A ZKI átvette az ügyet, a további kutatásba pedig természetesen nem vonta be Luftot. Erre feljogosította alapító okirata, melyen ugyan nem egy hajléktalan aláírása szerepelt, hanem egy régi EBSZ-elnöké, de a gyakorlatban ez nem jelentett nagy különbséget. Luft szegényen, betegen és magányosan halt meg.

Mit üzennek az idegenek? (s2)

Bo Heckl, lapunk elismert, Assange-díjas újságírója, szenzációs anyaghoz jutott, amit ezúton osztunk meg nagyra becsült olvasóközönségünkkel. Az alábbi fotó a Zandagort Kutató Intézet egyik új felfedezéséről készült, egy ismeretlen eredetű monolitról. Hogy a cikket miért nem Bo maga jegyzi, annak oka, hogy szeretnénk kifejezni szerkesztőségünk, lapunk és tulajdonosunk mindenre kiterjedő támogatását.

Tájékozottabb olvasóink számára nem újdonság, hogy a ZKI egy gyakorlatilag a bolygóközi jogon kívülálló képződmény, ami mindent megtesz működése titkosságáért. A minden a jogi úttól a bérgyilkosok alkalmazásáig terjed. Az EBSZ álláspontja az információs szabadságról pedig közismert a ZKI kontra The Morning Star-féle justizmord óta. Nem véletlen, hogy minden nagyobb médiabirodalom saját magánhadsereggel rendelkezik, hiszen másként lehetetlen érvényt szerezni az egyébként mai napig hatályban lévő Zimmermann Egyezménynek.

Próbáltunk a leletről megkérdezni Zandagort-szakértőket és xenológusokat; eredménytelenül. Aki nem lojális a ZKI-hoz, az is meg van félemlítve. Így az egyetlen erőhöz fordulunk, amit nem lehet elnyomni, a nyilvánossághoz. Amatőr kódfejtők, munkára fel!

Trillian (s3)

"Ki áthajózol a végtelen sötétségen,
ki miszlikké téped bolygóinkat,
kit csak úgy hívunk, a Gonosz,
Mondd, miért nem takarodsz már el?"
- fohász az 51. századból

Rév és Camelot. Két bolygó. Ennyi maradt meg az emberiség második otthonából, az Új Tejútból. Körülöttük több ezer bolygó és mintegy 100 milliárd ember hűlt helye. Nyomasztó környezet.

Ám alig halt ki az utolsó háborús generáció, máris feltámadt az emberekben a vágy, hogy újra nekivágjanak a nagy kalandnak, az űrnek. A kolonizációt gondosan előkészítették, a kiszemelt galaxis nem volt messze. A bátrak elindultak a nem is annyira ismeretlenbe, a még bátrabbak maradtak, megvédeni hazájukat, ha egyszer visszatérne Zandagort.

A játék előbbiek sorsát követi, akik 5217-ben elérték Trilliant, a legendás űrutazóról elnevezett galaxist:

Pecca (s4)

Hogy Jean-Baptiste Pecca próféta volt, miként a hívei tartották, vagy maga a gonosz, miként az ellenfelei, netán egy minden hájjal megkent iparmágnás, miként a cinikusok, talán sosem fog kiderülni. Ami biztosan tudható, hogy a harmadik zandagorti háború alatt született, egészen fiatalon megörökölte apjától a Pecca Hadiipari Vállalatot, és alig múlt negyven, amikor 5821-ben véget ért a háború.

A győzelem, az első valódi győzelem az idegenekkel szemben jelentős fordulatot hozott a közhangulatban. Egyre többen érezték úgy, ideje véget vetni az állandó menekülésnek, ideje bosszút állni, ideje felkeresni Zandagort lakhelyét, az Androméda-galaxist, és jól szétrúgni a seggét. Ennek a mozgalomnak próbált az élére állni Pecca, és sikerrel is járt. De ez nem annyira különleges karizmájának volt köszönhető, mint inkább éleslátásának és gátlástalanságának. Sorban járta a megmaradt bolygókat, hogy megnyerje azokat ügyének, és hogy olyan képviselőket küldjenek az Egyesült Bolygók Szövetségének közgyűlésébe, akik aztán megválasztják őt főtitkárnak. A legtöbb bolygón megtalálta a módját, hogy hatékonyan növelje befolyását. Helyi médiabirodalmakat vásárolt fel, politikusokat zsarolt vagy korrumpált, szónoklatokat tartott.

Nyilvános fellépésein bosszú és büszkeség beszélt belőle. És ezt hitelesen is adta elő. Élete nagyrészt egybeesett a háborúval, szülőbolygóját annihilálták az idegenek, amióta volt beleszólása cége működésébe, kedvezményt adott bárkinek, akit hasonló csapás ért. Igazi megszállott idegengyűlölő volt. Vagy legalábbis annak tűnt. Sokan persze kétségbe vonták őszinteségét, és csak a hadikonjunktúrához fűződő érdekét látták minden lépése mögött.

Ötvenedik születésnapján az EBSZ főtitkári székével lepte meg magát. Azonnal nekilátott az invázió előkészítésének. Gyárai a háború vége óta folyamatosan ontották a hadihajókat, de most kapcsoltak rá igazán. Toborzó irodák ezrei nyíltak mindenfelé, hogy a lelkes ifjúságot felszippantsák legénységnek. Végül 5838-ban indult el az egyesített haderő. Pecca, lemondva a főtitkárságról, maga is ott volt az egyik hajón.

Gátlástalan nyomulása természetesen megszülte az ellenállást is. Pecca és az inváziós flották távozásával megcsappant a harci kedv, ez pedig a békéseknek és óvatosaknak kedvezett. Egyre többen vélték úgy, hiba volt elhamarkodottan nekimenni az idegeneknek. Hiszen két galaxisunkat elpusztították már, és ezt a harmadikat sem kímélték. Bölcsebb lenne minél messzebbre kerülni tőlük, találjanak maguknak más ellenséget, mint az emberi faj.

Így esett, hogy végülis az emberiség négy részre szakadt. Pár millióan az Új Tejútban, Rév és Camelot bolygóján éltek, ha ugyan még éltek. Majd' 100 milliárd embernek a Trillian galaxis adott otthont. Akiket pedig a nyughatatlanság hajtott, vagy az Androméda felé indultak, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljanak az idegenekkel, vagy azzal épp ellentétesen, hogy inkább megszabaduljanak tőlük. Ez utóbbi csoport 5923-ban érte el azt a három egymásba fonódó galaxist, amit új otthonának szemelt ki:

Malt (s5)

Johann Maltnak, a Második Kolonizációs Flotta kapitányának megvoltak a maga tervei. Amióta a kolonizáló flották elhagyták a Trillian galaxis maradványait, elégedetlen volt azzal az elképzeléssel, hogy meneküljünk Zandagort és az idegenek elől. A túlélés kulcsa a szaporodás. Ez volt az élet esszenciája 5 milliárd éven keresztül. Akkor nekünk miért kellene máshogy csinálni? Miért nem hódítjuk meg az összes galaxist az univerzumban, és szorítjuk ki az idegeneket a létszámfölényünkkel? Az exponenciális növekedés már így is része a biológiánknak és a gazdaságunknak. Csak ezt kellene a galaxisok határain is túlvinni. Ha csak néhány ezer évenként küldünk ki kolonizálókat különböző galaxisok felé, alig százezer év alatt benépesíthetjük a megfigyelhető univerzumot.

Így aztán 5902-ben Malt szabotálta a Második Flotta automatikus irányítórendszerét, és új koordinátákat adott meg neki. A hibernálórendszert pedig úgy kalibrálta át, hogy mire tiszttársai felébredtek, már túl késő volt korrigálni. Bár államcsínynek minősített tettéért halálra ítélték, mosollyal az arcán halt meg, abban a boldog tudatban, hogy megmentette az emberi fajt.

A Második Flotta 5947-ben érte el az új galaxist:

Bering Halszövetség (s6)

Miért nincsenek halak? És miért nem teszi fel ezt a kérdést soha senki? Emlékszem, nagyapám kérdezte ezt tőlem hét éves koromban, és az első reakcióm az volt: mi az a hal? Aztán elmesélt egy különös históriát, ami azóta sem hagy nyugodni. Imádott mesélni, én pedig imádtam hallgatni, mégis ez volt az egyetlen történet, ami túlélte a gyerekkoromat, és a mai napig élénken él a fejemben.

Réges-régen az emberek még csak egyetlen bolygón éltek, amit Földnek neveztek. Hogy pontosan hol is volt ez a Föld, és egyáltalán létezett-e, azt ma már senki nem tudja. De van még valami, amit szintén nem tud senki, vagy legalábbis nagyon kevesen. Ez pedig az, hogy akkoriban még a tengerek és óceánok nem olyan üres víztartályok voltak, mint manapság, hanem hemzsegtek az élettől. Halak, rákok, korallok, moszatok, és egyéb különös lények lakták. Némelyik akkora volt, hogy szabad szemmel nem is lehetett látni, némelyik mint egy ház. Az egyik a partok közelében élt, a napsütésben, kitéve apálynak-dagálynak, a másik több ezer méter mélyen, a koromsötét homályban, ahol csak a tengeri vulkánok zavarták meg a nyugalmát.

Az emberek szerették ezeket a vízi lényeket. Mármint megenni. Ez volt akkoriban a szeretet legelterjedtebb formája. Akárcsak manapság. Volt egy külön mesterség is a halak kifogására, amit halászatnak hívtak. Olyannyira alapvető megélhetés volt ez, hogy a halászok társulásokba és vállalatokba szerveződtek. Ezek egyike volt a Bering Halszövetség. Semmivel sem volt különb a többinél, csak azért maradt fent a neve, mert ez az egyetlen, ami a mai napig létezik. Pedig halak már nincsenek is.

Valamikor a 32. század közepén egy különösen enyhe tél köszöntött a Földre. Akkoriban a tengerek minden télen befagytak, de ebben az egy évben nem így történt. Hogy ez volt-e az oka vagy valami más, nem tudom, de az biztos, hogy ez volt az a tél, amikor a halak kipusztultak. Egyetlen hónap alatt. Mind az utolsó szálig. És nem csak a halak, hanem minden élőlény, ami a vizekben lakott.

Így tört ki a Harmadik Élelmiszerválság. Az éhínség megtizedelte a lakosságot, a társadalom szétesett, az űr alig két évtizede tartó meghódítása új lendületet kapott. Naponta több tucat kolonizálóhajót indítottak útjára, a pánikban némelyiket olyan rosszul felszerelve, hogy mire célba ért, a legénység éhen halt. A Föld hegemóniája ekkor tört meg végleg a kolóniák felett.

Természetesen a halászoknak is annyi volt. Amelyik egyáltalán túlélte, új megélhetés után nézett. A haltársaságok feloszlottak. A Bering Halszövetség akkori elnöke viszont, egy bizonyos Hemingway, nem adta fel ilyen könnyen. Mindig is fogékony volt a miszticizmusra, egy ilyen megmagyarázhatatlan katasztrófa pedig jó táptalaj volt a fantáziájának. A szövetséget titkos társasággá alakította, és többé nem hallott róluk senki.

Amikor megkérdeztem nagyapámat, hogy ha senki nem hallott róluk, ő mégis honnan ismeri ezt a történetet, csak hümmögött.

Ennek már százharminc éve. És miért épp most jutott eszembe? Ma reggel keltettek fel a sztázisból, amiben az elmúlt száz évet töltöttem, mert mindjárt elérjük az új galaxist, amit a Malt Direktíva alapján leendő otthonunknak jelöltek ki. Bár a sztázis utáni hideglelés (szakszerű nevén PSS) még napokig eltart, és addig minden mozdulat fáj, az első dolgom volt a kilátócsarnokba sietni, hogy megnézzem, hova is érkeztünk. Egészen megszédültem, amikor megláttam a célt. Egy halformájú galaxiscsoportot.

Már vagy egy órája nézem, és nem káprázat. Egyértelműen halformája van. Megkérdeztem pár körülöttem álló embert, hogy mi a véleményük, de persze a hal szó senkinek nem jutott eszébe. Hisz nem is ismerik. Én viszont ismerem, amióta nagyapám lerajzolta nekem. Nem vagyok vallásos ember, de nem hiszek a véletlenekben. Ha pedig nem véletlen, hogy pont egy ilyen galaxis felé tartunk, annak csak egy magyarázata lehet. Hogy a Bering Halszövetség valóban létezik, a mai napig, és beleszólása van a dolgok menetébe. Konkrétan a mi flottánk irányításába is. Nekem pedig meg kell találnom őket.

A Kalózok Testvérisége (s4/s6)

A kalózokat, amióta csak léteznek, az anarchia jellemezte. Nem fogadnak el semmilyen törvényt vagy uralkodót. Hiszen pont abból élnek, hogy figyelmen kívül hagyják a törvényt. Időnként voltak próbálkozások, hogy más törvényeket erőltessenek rájuk, de ezek a kísérletek vagy eleve kudarcba fulladtak, vagy csak rövid ideig működtek. Több kalózvezér végezte meztelenül az űrben, mint ahány uralkodója valaha volt a törvénytisztelő polgároknak. A kalózokat tartósan soha nem sikerült egyesíteni.

Bármiféle komolyabb összefogás vagy együttműködés csakis akkor működött, ha nem kívülről jött törvények, hanem belső motivációk hajtották. Ilyen például a lustaság, aminek látványos eredménye galaxisokon átívelő passzivitásuk. Szó sincs semmiféle béke egyezményről egymással vagy a törvénytisztelő többséggel, egyszerűen csak derogál nekik az aktív fosztogatás. Legutolsó ismert közös akciójuk az s4 galaxiscsoportból való menekülés volt, ami mögött a kalózjellem egy másik gyengesége áll, a gyávaság.

A fent leírtak a hivatalos piratológia álláspontját tükrözik. Éppen ezért, mint az akadémiai történetírás általában, csak kevéssé tekinthető megbízhatónak. És pont itt van a kutya elásva...

Érdekes módon a kalózok sokkal inkább tisztában vannak a történelmükkel, mint az átlag emberek. Ennek talán az lehet az oka, hogy egységes kormányzat hiányában sosem volt olyan központosított hatalom, ami a saját érdekében meg tudta volna hamisítani a kalóz történetírást. A történelmet a győztesek írják, és bár hosszú távon mindig változik, ki a győztes, vannak örök vesztesek, akiknek sosem jut osztályrészül tisztességes megemlékezés, így az emberiség történelmének akadnak örökre eltorzított részei.

A kalóz társadalomban azonban nincsenek igazán se győztesek, se vesztesek, éppen ezért a történetírásuk is megbízhatóbb. A probléma csak az, hogy nehezen hozzáférhető. Pontosabban teljesen hozzáférhetetlen. Volt egészen mostanáig.

Tinburg Jensen, aki saját meghatározása szerint hivatásos kalandor, most megjelent blogbejegyzésében részletesen beszámolt a kalózok történetéről. Éveket töltött kalózok társaságában, amiért hosszú börtönbüntetésre számíthatna, ha sikerülne a hatóságoknak megtalálni. Régi hajónaplókat fordított le, kalóz dalokat írt össze. A mostani publikálás után valószínűleg maguk a kalózok sem kímélnék, így Jensen most már nem csak törvényen kívüli, hanem még azon kívüli is.

A kalózkodás, mint szinte minden egyéb emberi tevékenység, az ősbolygón kezdődött. Akkoriban még hagyományos vízi hajókon űzték, csak a kolonizációval indult meg az űrkalózkodás. Mivel a zsákmány mindig is bizonytalanul és rendszertelenül érkezett, a kalózok egyik természetes megélhetési forrása a halászat volt. Igen, a halászat, aminek még a létezését is tagadja a hivatalos történetírás. Maguk a kalózok természetesen emlékeznek a halakra. Ami felveti a gyanút, hogy talán nem magától felejtette el az emberiség a múltnak ezt a darabkáját, hanem valakiknek érdekében állt a tömeges amnézia.

Számtalan elmélet kering erről kalóz körökben. Ezek mindegyike abból indul ki, hogy a téma legkényesebb pontja a halak hirtelen jött gyors kipusztulása. Ha ezért valaki felelős, neki érdekében állhat a felejtés. Mivel a közvetlen követkemény a Harmadik Élelmiszerválság volt, a motivációt ennek hatásaiban kell keresni.

A kolonizáció felgyorsulásából az űrhajógyárak és az építőipar profitált a legtöbbet. Korábban hiába lobbiztak ki maguknak adókedvezményeket a földönkívüli területekre, hiába indítottak végeláthatatlan reklámkampányokat, hogy meggyőzzék a lakosságot az emigráció előnyeiről, látványos fellendülést az éhínség kitöréséig nem sikerült elérni.

Voltak nyilvánvaló politikai érdekeltségek is. A drasztikus népességváltozás felülírta a korábbi erőviszonyokat, a mérleg egyértelműen a kolóniák felé billent. És ez nem csak utóbbiak vezetőinek kedvezett. Az ősbolygón évszázadok óta beállt demográfiai-politikai egyensúly egy nagyon szűk hatalmi réteg kialakulásához vezetett, ahol nem volt hely a feltörekvő fiataloknak. A válság után alig egy évtized alatt teljes generációváltás ment végbe a politikai elitben.

Egy egészen merész elmélet egyenesen vallási okokat sejt a háttérben. A dysonizmus ekkoriban élte virágkorát, konzervatív becslések szerint is a lakosság 10%-a hitt abban, hogy az emberi faj kialakulásának célja az élet és civilizáció terjesztése az egyébként teljesen lakatlan univerzumban. Ennél is sokat mondóbb, hogy a természettudósok és mérnökök körében az arány megközelítette az 50%-ot. A Dysonista Egyház bíborosi testülete csaknem kizárólag vezető tudósokból állt, ami azért nem meglepő, mert az akadémiai szekularizmus már vagy ezer éve megszűnt.

Mint a konteók általában, ezen elméletek is mind hihetőnek tűnnek, valódi bizonyítéknak viszont nyoma sincs. Így aztán mindenki saját ízlése szerint választhat...

De térjünk vissza a tények lényegesen egyértelműbb területére, és egyben a kevésbé távoli múltra. Amikor 6383-ban ismét megjelentek az idegenek flottái, a kalózok már egy ideje szervezkedtek. Alig ötven évvel korábban érkeztek meg az első hiperhullámú híradások az új galaxisról, ami érthető módon felzaklatta a kedélyeket. Bár nincs rá egyértelmű bizonyíték, jó okunk van feltételezni, hogy a Bering Halszövetség eredetileg kalózkodással is foglalkozott. A remény, hogy egy ilyen ősi legenda életre kelhet, mozgósította a kalózokat. Ez volt tehát az elvonulás valódi oka, nem a gyávaság.

Az alapvetően anarchista berendezkedés azonban nem volt alkalmas egy ilyen hosszú utazás levezényléséhez, így aztán 6500 körül, távol minden eleven földtől, a legmélyebb mélyűrben, polgárháború tört ki a kalózok közt. Már amennyire ez a szó alkalmazható egy ilyen társaságra. Az összetűzések harmincöt évvel később értek véget, amikor tíz kalózvezér békét kötött, leverte a megmaradt lázadókat, és létrehozta a Kalózok Testvériségét.

Azóta megérkeztek az új galaxisba, hadat üzentek minden szövetségnek, és bár saját állításuk szerint csak a zsákmány a céljuk, ilyen előzmények után ez kevéssé hihető...

Norvég erdő (s7)

A rádióból a Norvég erdő dallama csendült fel. Kitty, aki egészen eddig csukott szemmel üldögélt a verandán, összerezzent. Odament a készülékhez, felhangosította, és visszaült. Imádta ezt a számot. Felidézte benne a messzi múltat, amikor először hallotta. Egyből beleszeretett. A számba, a rádióműsorba és a műsorvezetőbe is.

Azóta nem sok minden változott Kitty életében. Olcsó, régi űrponyvákat olvasott, és kalandokról, kalandos férfiakról álmodozott. Normális esetben ezt a korszakot idővel mindenki kinövi. Hogy Kittyvel mégsem ez történt, az nem kizárólag az ő hibája. Az álmodozás a kilátástalanok sportja, a kilátástalanságot pedig ritkán választjuk.

Kitty szülőbolygója valaha virágzó titánbolygó volt. Az állandó fegyverkezési verseny hívta életre, és bár tipikus kolóniabolygóként a haszon nagy részét a magterületre pumpálták, így is tisztes megélhetés jutott minden bányásznak és kohásznak. Ez így is ment volna az idők végezetéig, ha a bolygó nem pont egy hármashatáron fekszik. Ez a geopolitikailag szerencsétlen elhelyezkedés azt eredményezte, hogy a bolygót rendszeresen kifosztották és elfoglalták. Amit a helyi lakosok el is viseltek volna, de végül az egyik birodalom, miután megkaparintotta a bolygót, úgy döntött, többet nem adja át másnak, inkább véglegesen kiszipolyozza.

A felfokozott kitermeléstől gyorsan kifogytak a készletek, a gazdaság pedig összeomlott. Ezúttal nem csak a haszon távozott a bolygóról, hanem a működőtőke, és végül a munkaképes lakosság is. Az átlag életkor pár hónapon belül 67 évre emelkedett, és a legfiatalabb is túl volt már az ötvenen. Halálra ítélt bolygó lett, ahol az emberek csak kávézgatnak, amíg meg nem telnek a temetők.

Kitty sem volt már fiatal, múlt hónapban töltötte be a hatvanegyet. És hogy miért nem hagyta el ő is a bolygót, amikor a többség? Talán túlzottan naiv volt, és nem hitte, hogy itt a vég. Talán túlzottan hazafi, aki annyira imádta ezt a kis hógolyót, hogy nem bírta hátra hagyni. Talán csak lassan tudott dönteni, és mire elhatározta volna magát, már késő volt. Most már ugyanis késő volt. Egyetlen röpképes űrhajó nem maradt a bolygón. Se ember, aki vezetni tudta volna. A hiperhullámú rádióadásokon kívül pedig más nem érkezett ide. A megmaradt lakosság átállt az önfenntartásra.

Kitty valószínűleg így élte volna le hátralévő napjait, ha egyszer csak utol nem éri a várva várt kaland. Egy eltévedt kalózhajó meghibásodott hajtóműve miatt kényszerleszállást hajtott végre. Kitty házának közvetlen közelében.

Amint túljutott az első sokkon, amit a leszállással járó fülrepesztő zaj és a tömegével megjelent idegenek okoztak, egészen felvillanyozódott. A kalózok kicsit ápolatlan, de végtelenül barátságos népek voltak. Főleg, miután megkóstolták Kitty főztjét. Már az első ebéd után elkezdtek viccelődni, hogy magukkal viszik hajószakácsnak. Tíz nap telt el, mire sikerült megjavítani a hajót. A bányákat és gyárakat rég széthordták már, de alkatrésznekvaló maradt így is elég. A kalózok mind az indulásra készültek. Ekkorra már úgy megszerették Kittyt, ezt a kedves öreg nénit, mintha a saját anyjukat látták volna benne. Valószínűleg így is volt. Ezért most már nem vicceltek, amikor megkérdezték, hogy nem tartana-e velük.

Kitty egy percet nem aludt az éjjel, csak hánykolódott az ágyában. Egész életében erre várt, erre vágyott. Hogy nekivágjon a végtelen űrnek egy csapat szedett-vedett kalózzal, és ki tudja milyen kalandokba keveredjen. És mégis, most, amikor valóra válhatott ez az álma, elbizonytalanodott. Rá kellett jönnie, hogy a több mint ötven éven át dédelgetett és alaposan kidolgozott álmokat a valóság csak alulmúlni tudja. Már ez alatt a másfél hét alatt is folyamatosan az motoszkált benne, hogy valahogy nem egészen olyanok ezek a kalózok, mint ahogy elképzelte. Mi lenne akkor, ha egy hónapot, egy évet vagy még többet töltene velük? Nem csak róluk, de az űrről, az űrhajózásról és a kalandokról is kiderülne, hogy közelébe se érnek annak, amit itthon ücsörögve el bír képzelni. Rájött, hogy az álmok tökéletessége felülmúlja a valóság valóságosságát.

Másnap reggel a kalózok nem értették, miért mond nemet. Kitty nem kötötte az orrukra a valódi okot, mert nem akarta megsérteni őket. Hiszen nem tehetnek róla, hogy sehol sincsenek álmai nem létező kalózaihoz képest. Búcsúzóul sütött még nekik pár tepsit kedvenc fenyőmagos sütijükből.

Kitty a verandán üldögélt, amikor felszálltak. Elnézett a havas hegyek fölött, de az egyre távolodó kalózhajóból a szemeit megtöltő könnyektől csak egy fényes foltot látott...

Soha többé nem hallott felőlük, és pár év múlva meg is halt. Így nem értesült sem arról, hogy ezek a kedves kalózfiúk, akiket vendégül látott, nemsokára elhagyták a galaxist. Sem arról, hogy bár a vesztes oldalon harcoltak, túlélték a Kalóz Polgárháborút, és elmenekültek. Sem arról, hogy a Kocsikerék-galaxisba érve úgy döntöttek, feladják a kalóz életmódot, és becsületes polgárokként népesítik be azt.

Arról pedig végképp nem, hogy az egyik süteményből megmaradt fenyőmagot elültették az ő emlékére, és abból az egy magból alig száz év alatt egy egész erdő nőtt ki. Egy norvég erdő.

Beszorulva (s8)

"Még több, mint nyolc óra ebben az átkozott fülkében! Ha legalább egyedül utazhatnék!" Roberts kapitány rápillantott a vele szemben ülő nőre, majd gyorsan el is nézett, nehogy az észrevegye, és beszélgetést kezdeményezzen.

Nem mintha bármi baj lett volna vele. Emilynek hívták. Fiatal, csinos pincérnő volt a Draal-űrállomásról. Épp nyaralni ment. Egy hétre, a tengerpartra, az egzotikus Baldúz-szigetekre. A vőlegényével, François-val, aki zenész és nagyon szereti őt.

Roberts kapitány azért tudott ennyi mindent Emilyről, mert a nőnek, amióta csak beszálltak a felvonóba, be nem állt a szája. Már a fél életét elmesélte. Ha lehetősége lenne, valószínűleg a másik felét is elmesélné.

A kapitány nem szerette az embereket. Unalmasak, állandóan beszélnek, méghozzá teljesen érdektelen dolgokról. Emily tökéletesen illusztrálta, hogy mi is volt a baj az emberekkel úgy általában.

Egy dolog volt, amit még az embereknél is jobban utált. Ez pedig az űrfelvonó. Igaz, életében először utazott vele. Ha tehette volna, nem is vállalkozik erre az útra, de a bolygó kormányzója ragaszkodott hozzá, hogy az evakuáció megkezdése előtt személyesen találkozzon vele. Ez volt az első alkalom, hogy elhagyta a világűrt, és reményei szerint az utolsó is.

Egy csatahajón látta meg a napvilágot. Nem volt ebben semmi meglepő, az űrhajók legénységének jelentős része hajón vagy állomáson született. De a többség alig várta, hogy eljusson egy bolygó felszínére. Azt mondják, a naplemente a világegyetem egyik legszebb jelensége, az űrben születettek számára pedig maga volt a csoda.

Roberts kapitány nem osztotta lelkesedésüket. De most mégis úgy volt vele, inkább megnézne száz naplementét, ha ezzel megúszná a felvonózást. Már önmagában a bolygó természetes gravitációjától rosszul volt. Bár fizikailag nincs kimutatható különbség a mesterséges és természetes gravitáció közt, 100 emberből 30 mégis érzi a különbséget, 3 pedig émelyeg és szédül. Ehhez jött még hozzá az, amire a kapitány nem sokkal a geostacionárius szint elhagyása után jött rá, hogy tériszonya van. Folyamatosan az járt a fejében, hogy mi van, ha elszakad a felvonó kötele, ő pedig lezuhan több ezer kilométer magasról. Nem a haláltól félt, ami a végén várja, hiszen egész életében arra trenírozták, hogy megbarátkozzon a halállal, hanem magától a zuhanástól.

Igaz, a meghibásodások rendkívül ritkák. Ennek nemrég olvasott utána. Szökőévben egyszer, ha történik bármi. De a kapitány élénk képzelőerővel bírt, és amióta megnézte egy űrfelvonó műszaki rajzát, lehetséges halálos kimenetelű forgatókönyvek tucatjait gondolta ki. Egy eltévedt SPS vagy egy rosszul bemért meteor könnyedén elszakíthatja a kötelet. Egy rossz helyen odafagyott jégcsap, amit a felvonó jégkaparója pont az egyik szorítógyűrű alá tol be, felsértheti azt, ami a kötélben lévő több gigapascal feszültségtől szétrobban. Ha ennek hatására a szálak legalább tizede elszakad, a lökéshullámok további gyűrűket és szálakat rongálhatnak meg, az így létrejövő kaszkád pedig a felvonó végét jelentheti.

Roberts kapitány, hogy elterelje figyelmét baljós gondolatairól, és Emilyvel se kelljen "beszélgetnie" (pontosabban őt hallgatnia), elővette kéziszámítógépét, és megnézte a célgalaxist. De ez sem kötötte le. Szigorúan véve minden galaxis teljesen egyforma. Az pedig egyáltalán nem tudta izgatni, hogy milyen alakú, vagy hol vannak úgymond "jó helyek". Neki úgyis megmondják majd, hova menjen, és ő oda megy.

Emily ugyan még nem tudja, de a vakációja félbe fog szakadni. Ha szerencséje van, bekerül az evakuáció első körébe. Ha nem, viszonylag gyors és viszonylag fájdalommentes halált fog halni, ugyanis második kör nem lesz. Egy körülbelül 10 millió egyenértékű zeusz-flotta darálja be sorban a birodalom bolygóit, és mivel nincs olyan szövetségi haderő, ami egyszerre lenne elég gyors és erős, hogy utolérje és leverje, csak a legfontosabb bolygókat védik. Emily bolygója nem tartozik ezek közé, az idegenek pedig három nap múlva ideérnek. Addig jó esetben egy adag embert lehet kimenekíteni.

Körülbelül 25 ezer kilométer magasan jártak, amikor a felvonó hatalmasat zökkent, és iszonyatos robajjal lassulni kezdett. Roberts kapitány rettegve szorította az ülés karfáját, Emily folyamatosan sikított. Majdnem két percig tartott, mire megállt a lift. A zaj abbamaradt, Emily is elhallgatott. Döbbenten néztek egymásra a hirtelen támadt csöndben.

A kapitány gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét. Azonnal hívta az első tisztet. Közölte vele, hogy az evakuáció érdekében átadja neki az irányítást, hogy megbízott kapitányként levezényelhesse az egészet. És persze kérte, hogy küldjenek egy szerelőt, mert ha nem muszáj, ő sem maradna itt, pláne, hogy egy civil is van vele.

Emily nem volt buta nő, a félszavakból is megértette, hogy mi történik. Roberts kapitány pedig úgy döntött, a helyzet rendkívülisége miatt eltekint a protokolltól, és elmond neki mindent. Ha sikeresen kijut a felvonóról, és kiderül a tette, hadi titok megsértéséért bíróság elé állítják, de úgy érezte, ennyi kockázatot bevállalhat.

Annyi esze azért volt, hogy megtiltsa Emilynek, hogy értesítse Françoist. Különös módon, ez fel sem merült Emilyben. Talán a halálfélelem volt az oka, talán más, de Emily határozottan érdeklődni kezdett a kapitány iránt. Flörtölni kezdett vele. Vagy legalábbis próbált, mert a kapitány teljesen immunis volt a női jelzésekre.

Ő inkább azt javasolta, hogy amíg a szerelők meg nem érkeznek, marokkózzanak. Ez volt tulajdonképpen az egyetlen dolog, amit Roberts kapitány kedvelt. Pálcikákat huzogatni egy nagy halomból. Ilyenkor még az sem zavarta, hogy egy másik emberrel kell játszania. Emily, mi mást tehetett volna, belement. Hamarosan úrrá lett rajta a rezignáltság, és már az sem zavarta, hogy élete feltehetőleg utolsó óráit marokkózással tölti.

A szerelők ugyanis nem érkeztek meg soha. Az első tiszt, pontosabban megbízott kapitány úgy tűnik kihasználta a lehetőséget, hogy véglegesítse új rangját. Nem szólt senkinek a kapitány hollétéről, legfőképp nem a szerelőknek. A sietségben pedig senkinek nem tűnt fel, hogy az egyik felvonó bedöglött.

Emily és Roberts kapitány így marokkóztak még három napig. Közben végignézték az evakuációt. És végül az idegenek megérkezését. A kapitány egy távcsőben mutatta meg Emilynek az alig egy méter hosszú bombákat, amiket a zeuszok szórtak ki. A bombák a felszín közelében detonálódtak, az általuk kibocsátott nagyenergiájú gravitionok pedig egy irreguláris fekete lyukat hoztak létre, amely magába szippantotta az egész bolygót. Végül a fluktuáló szingularitás cafatokra szakadt, és pár perc alatt szétsugárzott.

De hőseink ezt már, érthető módon, nem látták. Testük gamma sugárzásként csordogált szerteszét, lelkük eltűnt az információs paradoxonban.