Háttértörténet: Bering Halszövetség

Miért nincsenek halak? És miért nem teszi fel ezt a kérdést soha senki? Emlékszem, nagyapám kérdezte ezt tőlem hét éves koromban, és az első reakcióm az volt: mi az a hal? Aztán elmesélt egy különös históriát, ami azóta sem hagy nyugodni. Imádott mesélni, én pedig imádtam hallgatni, mégis ez volt az egyetlen történet, ami túlélte a gyerekkoromat, és a mai napig élénken él a fejemben.

Réges-régen az emberek még csak egyetlen bolygón éltek, amit Földnek neveztek. Hogy pontosan hol is volt ez a Föld, és egyáltalán létezett-e, azt ma már senki nem tudja. De van még valami, amit szintén nem tud senki, vagy legalábbis nagyon kevesen. Ez pedig az, hogy akkoriban még a tengerek és óceánok nem olyan üres víztartályok voltak, mint manapság, hanem hemzsegtek az élettől. Halak, rákok, korallok, moszatok, és egyéb különös lények lakták. Némelyik akkora volt, hogy szabad szemmel nem is lehetett látni, némelyik mint egy ház. Az egyik a partok közelében élt, a napsütésben, kitéve apálynak-dagálynak, a másik több ezer méter mélyen, a koromsötét homályban, ahol csak a tengeri vulkánok zavarták meg a nyugalmát.

Az emberek szerették ezeket a vízi lényeket. Mármint megenni. Ez volt akkoriban a szeretet legelterjedtebb formája. Akárcsak manapság. Volt egy külön mesterség is a halak kifogására, amit halászatnak hívtak. Olyannyira alapvető megélhetés volt ez, hogy a halászok társulásokba és vállalatokba szerveződtek. Ezek egyike volt a Bering Halszövetség. Semmivel sem volt különb a többinél, csak azért maradt fent a neve, mert ez az egyetlen, ami a mai napig létezik. Pedig halak már nincsenek is.

Valamikor a 32. század közepén egy különösen enyhe tél köszöntött a Földre. Akkoriban a tengerek minden télen befagytak, de ebben az egy évben nem így történt. Hogy ez volt-e az oka vagy valami más, nem tudom, de az biztos, hogy ez volt az a tél, amikor a halak kipusztultak. Egyetlen hónap alatt. Mind az utolsó szálig. És nem csak a halak, hanem minden élőlény, ami a vizekben lakott.

Így tört ki a Harmadik Élelmiszerválság. Az éhínség megtizedelte a lakosságot, a társadalom szétesett, az űr alig két évtizede tartó meghódítása új lendületet kapott. Naponta több tucat kolonizálóhajót indítottak útjára, a pánikban némelyiket olyan rosszul felszerelve, hogy mire célba ért, a legénység éhen halt. A Föld hegemóniája ekkor tört meg végleg a kolóniák felett.

Természetesen a halászoknak is annyi volt. Amelyik egyáltalán túlélte, új megélhetés után nézett. A haltársaságok feloszlottak. A Bering Halszövetség akkori elnöke viszont, egy bizonyos Hemingway, nem adta fel ilyen könnyen. Mindig is fogékony volt a miszticizmusra, egy ilyen megmagyarázhatatlan katasztrófa pedig jó táptalaj volt a fantáziájának. A szövetséget titkos társasággá alakította, és többé nem hallott róluk senki.

Amikor megkérdeztem nagyapámat, hogy ha senki nem hallott róluk, ő mégis honnan ismeri ezt a történetet, csak hümmögött.

Ennek már százharminc éve. És miért épp most jutott eszembe? Ma reggel keltettek fel a sztázisból, amiben az elmúlt száz évet töltöttem, mert mindjárt elérjük az új galaxist, amit a Malt Direktíva alapján leendő otthonunknak jelöltek ki. Bár a sztázis utáni hideglelés (szakszerű nevén PSS) még napokig eltart, és addig minden mozdulat fáj, az első dolgom volt a kilátócsarnokba sietni, hogy megnézzem, hova is érkeztünk. Egészen megszédültem, amikor megláttam a célt. Egy halformájú galaxiscsoportot.

Zandagort s6 galaxis

Már vagy egy órája nézem, és nem káprázat. Egyértelműen halformája van. Megkérdeztem pár körülöttem álló embert, hogy mi a véleményük, de persze a hal szó senkinek nem jutott eszébe. Hisz nem is ismerik. Én viszont ismerem, amióta nagyapám lerajzolta nekem. Nem vagyok vallásos ember, de nem hiszek a véletlenekben. Ha pedig nem véletlen, hogy pont egy ilyen galaxis felé tartunk, annak csak egy magyarázata lehet. Hogy a Bering Halszövetség valóban létezik, a mai napig, és beleszólása van a dolgok menetébe. Konkrétan a mi flottánk irányításába is. Nekem pedig meg kell találnom őket.