Háttértörténet: Norvég erdő

A rádióból a Norvég erdő dallama csendült fel. Kitty, aki egészen eddig csukott szemmel üldögélt a verandán, összerezzent. Odament a készülékhez, felhangosította, és visszaült. Imádta ezt a számot. Felidézte benne a messzi múltat, amikor először hallotta. Egyből beleszeretett. A számba, a rádióműsorba és a műsorvezetőbe is.

Azóta nem sok minden változott Kitty életében. Olcsó, régi űrponyvákat olvasott, és kalandokról, kalandos férfiakról álmodozott. Normális esetben ezt a korszakot idővel mindenki kinövi. Hogy Kittyvel mégsem ez történt, az nem kizárólag az ő hibája. Az álmodozás a kilátástalanok sportja, a kilátástalanságot pedig ritkán választjuk.

Kitty szülőbolygója valaha virágzó titánbolygó volt. Az állandó fegyverkezési verseny hívta életre, és bár tipikus kolóniabolygóként a haszon nagy részét a magterületre pumpálták, így is tisztes megélhetés jutott minden bányásznak és kohásznak. Ez így is ment volna az idők végezetéig, ha a bolygó nem pont egy hármashatáron fekszik. Ez a geopolitikailag szerencsétlen elhelyezkedés azt eredményezte, hogy a bolygót rendszeresen kifosztották és elfoglalták. Amit a helyi lakosok el is viseltek volna, de végül az egyik birodalom, miután megkaparintotta a bolygót, úgy döntött, többet nem adja át másnak, inkább véglegesen kiszipolyozza.

A felfokozott kitermeléstől gyorsan kifogytak a készletek, a gazdaság pedig összeomlott. Ezúttal nem csak a haszon távozott a bolygóról, hanem a működőtőke, és végül a munkaképes lakosság is. Az átlag életkor pár hónapon belül 67 évre emelkedett, és a legfiatalabb is túl volt már az ötvenen. Halálra ítélt bolygó lett, ahol az emberek csak kávézgatnak, amíg meg nem telnek a temetők.

Kitty sem volt már fiatal, múlt hónapban töltötte be a hatvanegyet. És hogy miért nem hagyta el ő is a bolygót, amikor a többség? Talán túlzottan naiv volt, és nem hitte, hogy itt a vég. Talán túlzottan hazafi, aki annyira imádta ezt a kis hógolyót, hogy nem bírta hátra hagyni. Talán csak lassan tudott dönteni, és mire elhatározta volna magát, már késő volt. Most már ugyanis késő volt. Egyetlen röpképes űrhajó nem maradt a bolygón. Se ember, aki vezetni tudta volna. A hiperhullámú rádióadásokon kívül pedig más nem érkezett ide. A megmaradt lakosság átállt az önfenntartásra.

Kitty valószínűleg így élte volna le hátralévő napjait, ha egyszer csak utol nem éri a várva várt kaland. Egy eltévedt kalózhajó meghibásodott hajtóműve miatt kényszerleszállást hajtott végre. Kitty házának közvetlen közelében.

Amint túljutott az első sokkon, amit a leszállással járó fülrepesztő zaj és a tömegével megjelent idegenek okoztak, egészen felvillanyozódott. A kalózok kicsit ápolatlan, de végtelenül barátságos népek voltak. Főleg, miután megkóstolták Kitty főztjét. Már az első ebéd után elkezdtek viccelődni, hogy magukkal viszik hajószakácsnak. Tíz nap telt el, mire sikerült megjavítani a hajót. A bányákat és gyárakat rég széthordták már, de alkatrésznekvaló maradt így is elég. A kalózok mind az indulásra készültek. Ekkorra már úgy megszerették Kittyt, ezt a kedves öreg nénit, mintha a saját anyjukat látták volna benne. Valószínűleg így is volt. Ezért most már nem vicceltek, amikor megkérdezték, hogy nem tartana-e velük.

Kitty egy percet nem aludt az éjjel, csak hánykolódott az ágyában. Egész életében erre várt, erre vágyott. Hogy nekivágjon a végtelen űrnek egy csapat szedett-vedett kalózzal, és ki tudja milyen kalandokba keveredjen. És mégis, most, amikor valóra válhatott ez az álma, elbizonytalanodott. Rá kellett jönnie, hogy a több mint ötven éven át dédelgetett és alaposan kidolgozott álmokat a valóság csak alulmúlni tudja. Már ez alatt a másfél hét alatt is folyamatosan az motoszkált benne, hogy valahogy nem egészen olyanok ezek a kalózok, mint ahogy elképzelte. Mi lenne akkor, ha egy hónapot, egy évet vagy még többet töltene velük? Nem csak róluk, de az űrről, az űrhajózásról és a kalandokról is kiderülne, hogy közelébe se érnek annak, amit itthon ücsörögve el bír képzelni. Rájött, hogy az álmok tökéletessége felülmúlja a valóság valóságosságát.

Másnap reggel a kalózok nem értették, miért mond nemet. Kitty nem kötötte az orrukra a valódi okot, mert nem akarta megsérteni őket. Hiszen nem tehetnek róla, hogy sehol sincsenek álmai nem létező kalózaihoz képest. Búcsúzóul sütött még nekik pár tepsit kedvenc fenyőmagos sütijükből.

Kitty a verandán üldögélt, amikor felszálltak. Elnézett a havas hegyek fölött, de az egyre távolodó kalózhajóból a szemeit megtöltő könnyektől csak egy fényes foltot látott...

Soha többé nem hallott felőlük, és pár év múlva meg is halt. Így nem értesült sem arról, hogy ezek a kedves kalózfiúk, akiket vendégül látott, nemsokára elhagyták a galaxist. Sem arról, hogy bár a vesztes oldalon harcoltak, túlélték a Kalóz Polgárháborút, és elmenekültek. Sem arról, hogy a Kocsikerék-galaxisba érve úgy döntöttek, feladják a kalóz életmódot, és becsületes polgárokként népesítik be azt.

Arról pedig végképp nem, hogy az egyik süteményből megmaradt fenyőmagot elültették az ő emlékére, és abból az egy magból alig száz év alatt egy egész erdő nőtt ki. Egy norvég erdő.

Zandagort s7 galaxis